„Hát akkor mit eszel?!”

Hányszor hallottam: „hát te még életben vagy?„

MITŐL?

Papírforma szerint élned se kéne. Hisz 16 éve nem eszel húst. 3 hete meg glutént, tejes cuccokat és cukrot se. Hogy lehet, hogy mégis lélegzel? Hogy lehet, hogy van alakod is (majd az se lesz)?

És a kedvenc kérdésem:

Hát akkor mit eszel?!

„Megöli magát, a hülye” – gondolják, és kiszámolják fejben, a pap mennyiért adja fel az utolsó kenetet, milyen drága egy sírhely manapság, ergo mekkora állat vagy, hogy ezeket az anyagi terheket a családodra zúdítod a „felelőtlen étkezéseddel.”

Doktor írta elő?

Nem?!

A sírhely, az bizony több százezerre rúghat. Legfeljebb nem kérünk beszédet, azzal spórolunk az aszpirinre. De tor se lesz, mert az az eszünkbe juttatná a te bohó étkezési hobbid, ami ide vezetett. Ekkorra már biztos nem volt tiszta a tudatod.

Lassú öngyilkosság. (Biztos szomorú voltál – te szegény!)

Mindenesetre egy jól kifejlett, napérlelte paradicsomot helyezünk a sírodra, és pátosszal vegyült megrendüléssel suttogjuk:

Szegény, csak ezt ette.

Nyugodj tehát békében, te kecske, amiért megvontad magadtól a csülköt, a tejes süteményt, a teszkós kenyeret és azt a tábla csokit, ami annyira figyelt ott, a cébéá polcán, leértékelve, a lejárati időtől és a túlsúlyos eladónőtől alig fél perc távolságban…

Nyugodj békében, te páros ujjú patás, akinek mindig belenéztünk a tányérjába fújjogva, hogy jaj, mi ez a zöld már megint, és úgy felment a látványtól a vérnyomásunk, hogy szuszogva-izzadva fujtattunk felfelé a három fok (sok) lépcsőn.

Valahányszor azt felelted: mindenkinek a saját dolga, mit vesz a szájába, mi nem lettünk mérgesek. De nem ám! Hiszen a sors iróniája még az is, ami a sírodon nő…

A fű.